Explaining the Mind (in Hungarian)
Review of:
The Feeling of What Happens by Antonio Damasio
A Universe of Consciousness by Gerald M. Edelman and Giulio Tononi
The Mysterious Flame by Colin McGinn
The Cultural Origins of Human Cognition by Michael Tomasello
The Mind Doesn't Work That Way by Jerry A. Fodor
To appear in The Sciences New York Academy of Sciences, April 2001
Hungarian Translation: Judith Gervain


 

Az elme magyarázata: kemény dió

[Explaining the Mind: Problems, Problems]

Stevan Harnad

Intelligence/Agents/Multimedia Research Group
Department of Electronics and Computer Science
University of Southampton
Highfield, Southampton
SO17 1BJ UNITED KINGDOM
http://www.cogsci.soton.ac.uk/~harnad/


Jóllehet az ismertetendö könyvek közül három a tudatról, egy a jelentésröl, egy pedig a nyelvröl szól, témáik, mint látni fogjuk, összefüggnek. Az olvasó talán meglepödik azon, hogy a megismeréstudományban újabban divatossá vált a tudat kérdését "nehéz problémaként", a jelentés és a nyelv (valamint az agym?ködés és a viselkedés) kérdéseit pedig "könnyü problémaként" emlegetni. Minden relatív. Lehet, hogy a "könnyü problémák" könnyebbek, mint a "nehéz probléma", de ett?l még nem lesznek könnyebbek, mint más tudományos kérdések általában.

Mi is tulajdonképpen a nehéz probléma? Egyid?s az emberi elmével, s valószín?leg ott rejt?zik a vallásról, a lélek anyagtalanságáról és halhatatlanságáról alkotott elképzeléseink mögött, a filozófia megszületése óta pedig "test-elme" probléma néven sokat gondolkodtak róla. Sajnálatos módon az "elme" kifejezés nem egyértelm?, a "test" pedig félrevezet?. Egyes filozófusok szerint szerencsésebb a "mentális-fizikai" probléma elnevezés, de még ez sem az igazi.

A probléma akkor jelentkezik, amikor bizonyos fajta "dolgokat" (mentálisakat) megpróbálunk másfajta dolgokkal (fizikaiakkal) összekapcsolni. Tudjuk, hogy a fizikai dolgok nem egyszer?en "testek", hanem anyagból és energiából állnak ­ olyasmib?l, amit a fizikusok (kémikusok, biológusok és mérnökök) vizsgálnak és megpróbálnak szokásos funkcionális, oksági magyarázataikkal (pl. a lendület átadása egyik biliárdgolyóról a másikra, a kémiai reakciók, a májfunkció) megértetni velünk. Azt is pontosan tudjuk, mik a mentális "dolgok": az, ami éber állapotunkban a fejünkben történik, vagyis gondolatok, tapasztalatok, érzések.

A probléma pedig a következ?: hogyan illesszük össze e kétfajta dolgot. Azonos természet?ek lennének? A gondolatok/tapasztalatok/érzések is valamilyen módon anyag és energia lennének? Ha igen, akkor hogyan? (Itt kis szünetet tartok, és hagyom az olvasót elgondolkodni a kérdésen, hátha mirabile dictu elfogadható választ talál e problémára, amit eddig még senki nem tudott megoldaniÖ)
 
 

Hogyan és miért nem vagyunk zombik?

Ha a mentális és a fizikai dolgok nem azonos természet?ek, milyen kapcsolat van köztük? Tudjuk, hogy pontosan korrelálnak egymással, de a korreláció még nem magyarázat. A mentális jelenségek hogyan illeszkednek okságilag a fizikai világba? Olyan "er?" lennének, mint a gravitáció? Azok, akik a nehéz probléma megoldására el?szeretettel adnak paranormális magyarázatokat, "igennel" válaszolnak erre a kérdésre, és bátran hirdetik az elme "távmozgatási" képességeit (amelyek Uri Geller kanálhajlítási mutatványaira emlékeztetnek, azzal a különbséggel, hogy ott az elme hat az anyagra, még akkor is, ha a kezünkkel hajlítjuk meg a kanalat ­ vagyis ha valójában ezért mozgatjuk az ujjainkat, mert ehhez van kedvünk).

A nehéz probléma e könnyü megoldásával az a baj, hogy kellemetlen következményekkel jár: nem fér meg az anyag- és energiamegmaradással, valamint a fizika oksági törvényeivel, amelyeket pedig módfelett sok bizonyíték támaszt alá az egész világegyetemben. Ha a mentális jelenségeket távmozgatási er?ként fogjuk fel, akkor azt is el kell hinnünk, hogy kicsiny bolygónkon igencsak meghökkent? dolgok történnek: a dolgok azért mozognak, mert valaki az akaratával mozgatja ?ket, nem pedig a szokásos energiaátadással. És persze rögtön felmerül az a kérdés is, hogy maga a távmozgatási er? honnan származik. Akárhonnan ered is, nem jöhet csak az agyunkból, mert az agyunk, akárcsak a szívünk vagy a májunk, egészen hétköznapi dolog, anyagból/enegriából áll, szerkezete/m?ködése van. (A távmozgatás hívei úgy okoskodnak, hogy ha mozgásainkat mégis az agyunk okozza, vagyis ha valójában nincs is távmozgatás, akkor az sem lehet igaz, hogy azért mozgunk, mert kedvünk van hozzá, egyszer?en csak az volna az érzésünk, hogy így és ezért mozgunk.)

Nem részletezem tovább a távmozgatást (amit gyakran neveznek "dualizmusnak" is), mert a nehéz probléma "megoldásáért" még nehezebb problémákkal kell fizetni, és az ember a tudomány egészével kerül szembe. Legyen elegend? annyit mondani, hogy a bemutatandó könyvek szerz?i közül senki sem osztja a távmozgatásos nézetet. Mindannyian azon magyarázatok hívei, amelyek az anyag és az energia, a szerkezet és a m?ködés szabta természetes határokon, vagyis a fizika, a biológia és a m?szaki tudományok szolgáltatta elméleti kereteken belül mozognak. El kell azért ismernünk, hogy úgy érezzük, a távmozgatás jól magyarázza az elmét és annak m?ködési módját. De sajnálatos módon egyszer?en nem egyeztethet? össze semmilyen más tudományos magyarázattal sem, így tehát maga is jócskán további, független tudományos magyarázatra szorulna.

Az ismertetend? könyvek közül három közvetlenül a nehéz problémával foglalkozik. Antonio Damasio az agyanatómiára és a pszichológiára támaszkodik, Gerald Edelman és Giulio Tononi pedig az agym?ködés komputációs modellezésére. Ezzel szemben Colin McGinn egyáltalán nem megoldani próbálja a nehéz problémát, hanem inkább kifogást keres: véleménye szerint bár a problémának van megoldása, az emberi agy nem képes rájönni (de még ha meg is találná, nem tudná megérteni). A másik két könyv, Michael Tomaselloé és Jerry Fodoré, neki sem fut a nehéz problémának. Fodor szerint feleslege is lenne, de (McGinn-nel ellentétben) nem mondja meg, miért (ehelyett inkább azt próbálja megmutatni, miért nem vagyunk képesek még egyes könnyü problémákat sem megoldani!). Tomasello pedig meg sem említi a tudatot. Ezzel szemben Damasio, valamint Edelman és Tononi igyekeznek nem megkerülni a kérdést.

A kérdés megkerülésének két módja van. Az egyik a téma átfogalmazása, a nehéz problémának egy könnyüvel való felcserélése (amit persze azért továbbra is a nehéz problémának nevezünk), és a könnyü probléma megoldása. A második pedig az, ha könnyü megoldást adunk, de azt úgy értelmezzük, mintha valóban megoldaná a nehéz problémát. Damasio az el?bbit, Edelman és Tononi pedig az utóbbit teszik.

Az elején úgy néz ki, mintha Damasio nem kerülné meg a problémát ­ mintha nem csak egyszer?en az intelligenciát, a nyelvet, az agym?ködést és a viselkedést magyarázná. Márpedig ezeket akkor is meg lehet magyarázni, ha nem is létezik nehéz probléma: ugyanis ha ugyanezekkel az értelmi és nyelvi képességekkel rendelkeznénk, de tudatunk (mentális állapotaink, gondolataink, tapasztalataink, érzéseink) nem lennének, még mindig fennállna az a "könnyü" probléma, hogy az el?bbieket az agym?ködés segítségével megmagyarázzuk. Ez azonban nem lenne több, mint a hagyományos ("könnyü") tudomány. Hívjuk az ilyen magyarázatokat szerkezeti-funkcionális (vagy az egyszer?ség kedvéért csak funkcionális) magyarázatoknak. A funkcionális magyarázatok nagyon jól megférnek a fizika, a biológia és a m?szaki tudományok anyag-energia alapú magyarázataival.

A nehéz probléma attól lesz nehéz, hogy megoldásához a testi készségek funkcionális magyarázata nem elegend?: nem egyszer?en bizonyos értelmi és nyelvi képességekkel rendelkez? zombik vagyunk. Tudatosak vagyunk, vagyis mentális állapotaink, gondolataink, tapasztalataink, érzéseink vannak. A tömörség kedvéért nevezzük egyszer?en "érzéseknek" azt, amit?l a mentális állapotok mentálisak lesznek. Ha érzésekkel nem rendelkez? zombik lennénk, nem lenne "nehéz" probléma. A probléma éppen attól válik keménnyé, hogy az érzéseket olyan titokzatosan nehéz funkcionálisan megmagyarázni. Más szóval a "test-elme" probléma tulajdonképpen "érzés-funkció" probléma.

Miért olyan nehéz (ha nem teljességgel lehetetlen) az érzéseket a m?ködések alapján magyarázni? Mert a funkcionális magyarázat mindig oksági, azt mutatja meg, hogy valami miért úgy m?ködik, ahogy. A funkcionális magyarázatok megfelel?ek a puszta anyag-energia esetén (vagyis a fizikusok, biológusok, mérnökök vizsgálta dolgok esetén). De ha egy érzést próbálunk meg funkcionálisan magyarázni, kiderül, hogy a funkció egész jól megragadja az ok-okozati viszonyt (még szerencse!), de az érzés valahol félúton lemarad, nem kap magyarázatot.

A fájdalom funkcionális magyarázata valami ilyesmi lenne: a fájdalom annak jelzése, hogy egy szövet megsérült. Az él?lény túlélése és szaporodása szempontjából hasznos minél kisebbre csökkent a szöveti sérülések esélyét, megtanulni elkerülni azt, ami a múltban sérülést okozott, megakadályozni a sérült testrész érintkezését más tárgyakkal stb. Nem nehéz leírni, megvizsgálni, megmutatni és teljesen megérteni azokat a szenzomotoros és idegi szerkezeteket, amelyek mindezt, beleértve a tanuláshoz, emlékezéshez, szelektív figyelemhez és hasonlókhoz szükséges komputációs m?veleteket is elvégzi. Egyedül az marad magyarázat nélkül, hogy miért érezzük valamilyennek a fájdalmat: a funkcionális magyarázat számot ad a m?ködés tényeiröl, de az érzés kimarad. Vagyis minden alkalommal, amikor egy érzésre funkcionális magyarázatot próbálunk adni, maga az érzés funkcionális szempontból feleslegesnek bizonyul (ha csak nem vagyunk távmozgásban hív? dualisták!).

Röviden összefoglalva tehát, tudjuk, hogy nem vagyunk érzések nélküli zombik. A nehéz probléma akkor jelentkezik, ha meg akarjuk magyarázni, hogyan és miért nem. És mivel a hogyanok és miértek teljességgel funkcionális kérdések, így csak két választási lehet?ségünk marad: (1) (az "epifenomenalizmus", miszerint) az érzéseknek nincs funkciójuk, pusztán "csinos díszek", (valamilyen nem funkcionális, tehát megmagyarázhatatlan okból) a m?ködések potyautasai, vagy (2) (a dualizmus, miszerint) az érzések távmozgatással magyarázandók. A nehézség abban áll, hogy olyan megoldást találjunk, amely sem (1), sem (2). Véleményem szerint ez lehetetlen. De lássuk, hogyan birkóznak meg ezzel szerz?ink?
 
 

Damasio tévedése: mozgások, érzelmek és nem érzett érzések

Damasio a címben, The Feeling of What Happens [kb. "Érezni, mi történik"] azt ígéri, hogy egyb?l rátér a nehéz kérdésre. És könyve valóban számos új, érdekfeszít? és nagy horderej? adatot és elméletet mutat be az érzésekkel, különösen is a "self" érzésével korreláló agyterületekröl, valamint arról, hogy e területek és tevékenységek hogyan épülnek le alvás közben, kómás, vegetatív állapotban, mozgáshiányos némaság vagy epilepsziás roham esetén. Amikor olyan mélyen alszunk, hogy nem is álmodunk, mindannyian zombik vagyunk, de vajon vannak-e olyan éberebb állapotok is, amikor azok vagyunk? Ez ehhez hasonló kérdések és a rájuk adott válaszok valóban beny?göz?en érdekesek, de nem érintik a nehéz problémát.

Talán epilepsziás roham esetén tényleg érzések nélküli zombik vagyunk, talán nem. (Ezt nehéz eldönteni, ha csak magunk is nem vagyunk éppen rohamot átél? epilepsziások, de még ha azok vagyunk is, közben nem tudunk beszélni, utána pedig már nem vagyunk képesek felidézni! Tehát telepátiás képességek nélkül nincs az az ideggyógyász, aki biztosan meg tudná mondani, hogy a beteg zombi állapotban volt-e vagy sem ­ ez az, amit a "másik-elme" problémájának nevezünk, és tulajdonképpen a test-elme probléma másik oldala.)

Az érzésállapotok Damasio által felvázolt funkcionális anatómiájából kétségtelenül sokat megtudhatunk azok agyi és viselkedésbeli korrelátumairól: amikor ez és ez az agyi terület aktív, akkor ezt és ezt érezzük, így és így cselekszünk, ha viszont ez az agyi terület kiesik, többé nem érzünk vagy nem teszünk így. Mindez nagyon érdekes a diagnózist felállító, el?rejelzést készít? vagy kezelést el?író klinikus számára. Szintén hasznos lehet az agysérülteknek, azok családtagjainak vagy bárkinek, akit saját agym?ködése érdekel. Bizonyos esetekben, például a "self" érzésének agyanatómiájával kapcsolatban Damasio eredményei hozzásegíthetik az elméletalkotókat ahhoz, hogy olyan funkcionális modelleket tervezzenek, amelyek ténylegesen rendelkeznek a self érzésével együtt járó képességekkel. De ezek mind a "könnyü" problémák közé tartoznak. De vajon Damasio eredményei hozzájárulnak-e a nehéz problémának, vagyis az érzések miértjének és hogyanjának a megértéséhez?

Sajnos nem, és azt hiszem, pontosan meg is tudom mutatni, hol tér ki a probléma el?l: Damasio mindenképpen alulról felfelé haladó folyamatként akarja magyarázni az érzéseket, a mozgáshiányos némaság legegyszer?bb érzésállapotaitól egészen azokig a legmagasabb rend? érzésállapotokig, amelyek például a filozófus Descartes-ra jellemz?ek, mikor az elme természetéröl gondolkodik. De az e hierarchiában történ? változásokat könnyü megmagyarázni, a nehézség ott kezd?dik, hogy megmagyarázzuk, miért is érezzük ezeket egyáltalán. Másképpen fogalmazva tehát a kritikus átmenet az érzések és az érzésnélküliség között van, és ez az, ami felett Damasio teljes mértékben elsiklik.

Ehelyett Damasio az érzésállapotok hierarchiáját az érzelmek egy roppantul szokatlan (és véleményem szerint a végén inkoherenssé váló) elképzelésére alapozza. Látszólag úgy t?nik, mintha az "érzelem" az érzések egy fajtájának szinonimája lenne. (Az érzések további fajtái a következ?k: az észleletek, mondjuk egy kék dolgot látni vagy valami hangosat hallani, a vegyes érzelmek-észleletek, például a fájdalom, a vágyállapotok, mint mondjuk valaminek az akarása, a pszichomotoros állapotok, például egy cselekvés elvégzésének az akarása, valamint az összetett érzés-gondolat állapotok, így a vélekedés, a kétség vagy a megértés.) De azután Damasio kétértelm?en használja az érzelem fogalmát, hogy áthidalja az érzések és az érzések hiánya közti áthidalhatatlan szakadékot. Az alsóbb szint? érzelmei (az olvasó ennek maga is utánanézhet) valójában csak mozgások ­ vagyis mozgási hajlamok és a hozzájuk tartozó agyi aktivitások, így tehát ezekben az esetekben tulajdonképpen nem is beszélhetünk érzésekröl, így továbbra is tanácstalanul állunk a szakadék el?tt ­, vagy ami még ennél is rosszabb, nem érzett érzések, ami már önmagában is ellentmondásos. Akár hogyan is legyen, Damasio e zavaros érzelemfogalom segítségével tudja csak azt a (hamis) látszatot kelteni, hogy valamit megértettünk az érzésnélküliségb?l az érzések felé való átmenetb?l.

Descartes (aki egyesek tévesen a dualizmus ötletéért felel?ssé tesznek) Damasio egy korábbi könyvében, a Descartes tévedésében is szerepel. Ebben a munkájában Damasio azt állítja, hogy Descartes tévedett, amikor megpróbálta elválasztani egymástól azt, ami az agyban elválaszthatatlan, a lelkit (az elmét) és a testit (a testet). Az agy m?ködésében ­ mutat rá Damasio ­ nincs ilyen m?ködésbeli kett?sség. Ez igaz, de ne feledjük, hogy az agy egésze, tehát a szerkezet és a m?ködés egyaránt "testi", pontosan ebben téved tehát Damasio a mozgások és az érzelmek kapcsán a The Feeling of What Happensben. Az érzelmek funkcionális része, vagyis a testi rész, mint Damasio állítja, csak mozgás! De az érzés rész más: ugyan 100 százalékban korrelál az agy szerkezetével és m?ködésével, de, mint már mondtuk, a korreláció nem magyarázat. A korrelációkat oksági alapon kell tudni megmagyarázni, márpedig az egyetlen rendelkezésre álló magyarázat, a távmozgatásos dualizmus eleve ki van zárva. Micsoda pech.

Edelman és Tononi hermeneutikája

Damasio tehát sajnos kikerülte a nehéz problémát a mozgás-érzelmekkel és a nem érzett érzésekkel. Edelman és Tononi vajon tudnak-e jobbat? Induláskor ?k is azt ígérik, hogy nem fogják megkerülni a kérdést, mint azt már oly sokat el?ttük tették. Mindenképpen számot akarnak adni arról, mi a különbség a valódi látás és mondjuk egy optikai transzducerek, például egy fotocella között. Mint ahogy nagyon helyesen megjegyzik, nem elegend? azt mondani, hogy az ember kedvenc funkcionális mechanizmusa "érez", ahogyan nem elég azt sem állítani, hogy az optikai transzducer "lát". Mindkét esetben el?ször az érzés hogyanját és miértjét kell megmagyarázni.

Ezek után azonban Edelman és Tononi nemes egyszer?séggel kikerülik az érzések nehéz problémáját. Bemutatnak néhány nagyon érdekes ­ megosztott és visszacsatolásos ­ funkcionális hálózatot, amelyek szerintük jelent?s funkcionális képességekkel rendelkeznek (néhányat már kísérletileg is bebizonyítottak közülük, sokat azonban még nem). Azt is részletesen ecsetelik, hogy a hálózatok sok tekintetben mennyire olyanok, mint az agy. Mindez nagyon fontos és izgalmas, de megmarad a m?ködés szintjén. Továbbra is marad tehát a feszít? kérdés: hogyan és miért jönnek be a képbe az érzések (ha nem a már megszokott titokzatos, megmagyarázatlan korrelációkkal)? Mivel e kérdésre nem adnak választ, Edelman és Tononi munkája pusztán hermeneutikai gyakorlatnak min?sül: az érzésekkel korreláló funkcionális mechanizmust úgy értelmezik, mintha az maga az érzés volna, vagyis mintha az érzésre funkcionális magyarázatot találtak volna, holott valójában csak az érzéssel titokzatos módon korreláló m?ködésekre találtak, semmi másra.

Edelman és Tononi hálózat modellje gyakorlatilag kategóriák megtanulására szolgáló mechanizmus. Egy olyan mechanizmus, amely mindazokkal a funkcionális képességekkel bír, amelyeket a szerz?k a modellnek tulajdonítanak, nagy el?relépést jelentene a kognitív tudomány számára, ha be lehet bizonyítani, hogy valójában rendelkezik az adott képességekkel. De Edelman és Tononi meg sem próbálják ezt megmutatni. Az A Universe of Consciousnessben [kb. "A tudat világa"] egyszer?en csak arról igyekeznek meggy?zni az olvasót, hogy hálózatuk m?ködése számot ad az érzelmekröl. Itt is jól látható, hol kerülik meg a szerz?k a kérdést: modelljük egyik alapvet? funkciója a diszkrimináció, amit ugyanúgy kétértelm?en kezelnek, mint Damasio a mozgásokat-érzelmeket.

Diszkriminálni annyit tesz, mint megkülönböztetni egymástól a dolgokat. A pszichofizikusok gyakran emlegetik az "éppen észrevehet? különbséget", azaz a legkisebb szenzoros különbséget, amelyet az emberek még éreznek. Éreznek? Természetesen a pszichofizika, mint minden más hagyományos funkcionális tudomány, valójában azzal a legkisebb szenzoros különbséggel foglalkozik, amelyet az emberek még észlelnek, vagy amelyre válaszolnak. Márpedig ez az optikai transzducerre is ugyanúgy jellemz?. Az ugyanis egészen más kérdés, milyen érzés is valaminek az észlelése, Edelman és Tononi modellje pedig cseppet sem visz közelebb e jelenség miértjének és hogyanjának megértéséhez, mint egy optikai transzducer.

(Végül még két gondolat Edelmannal és Tononival kapcsolatban: (1) Érveik egy részét egy másik divatos kérdés, az úgy nevezett kötési probléma keretein belül fogalmazzák meg. Hogyan képes az agy úgy "összekötni" azokat az érzékleteket, amelyek egyszerre érkeznek be egy tárgy szemlélése közben, hogy magát a tárgyat egységes észleletnek lássa? De vajon létezne-e a kötési probléma, ha egy tárgy észlelése nem lenne semmilyen érzés sem ­ ha az agyunk egyszer?en végezné a maga szokásos mozgató, kategorizáló, diszkrimináló m?ködéseit anélkül, hogy közben bármit is érezne? Lehetséges, hogy a kötési probléma egyszer?en annak a kérdésnek egy változata, hogy miért és hogyan nem vagyunk zombik? (2) Én személy szerint nem lettem okosabb Edelman és Tononi parafilozófiai mondásától, miszerint "A lét megel?zi a leírást".)
 
 

McGinn: Nincs elég eszünk hozzá

Colin McGinn szerint fajunk azért kénytelen a kérdés megkerüléséhez vagy szellemes mondásokhoz folyamodni a nehéz probléma kapcsán, mert egyszer?en nincs elég eszünk ahhoz, hogy megoldjuk. Azonnal el kell ismerni, lehet, hogy igaza van ­ de ennyi er?vel a kreácionistáknak is igaza lehet. Lehetséges, hogy vannak olyan titkok, amelyek meghaladják értelmünket.

De az érzés-m?ködés probléma miért tartozna ezek közé? Ahhoz, hogy McGinn állítása több legyen puszta önkényes feltevésnél, egy olyan miért-hogyan kérdésre kellene kimerít?en válaszolni, amely maga is legalább olyan kemény, mint a nehéz probléma, nevezetesen arra, miért és hogyan képtelen az agy megoldani a nehéz problémát. Sajnos McGinn válasza légb?l kapott mesének t?nik, attól, hogy megtudjuk, a probléma titokzatossága velünk született, még nem lesz kevésbé titokzatos, mint korábban. Ez épp annyira semmit mondó, mintha azt mondanánk, az agy valahogy érzéseket hoz létre (de nem magyaráznánk meg, miért és hogyan).

Ez utóbbi kijelentés természetesen igaz: az agy valahogyan tényleg létre hoz érzéseket, ezt a dualizmus hívein kívül mindenki elfogadja. A nehézség abban áll, hogy megmagyarázzuk, hogyan és miért. McGinn állásfoglalása annyiban érdekes, hogy egyértelm?en kijelenti (de nem bizonyítja), hogy van megoldás, csak éppen olyan, amelyet nem vagyunk képesek megoldani. Alátámasztásképp olyan dolgokat sorol fel, amelyeket szintén nem tudunk megérteni: nem tudjuk például, milyen érzés denevérnek lenni (a maga különleges hangérzékével), mint ahogy egy születését?l fogva vak ember sem tudja, milyen érzés látni. Itt a turpisság! Ez ugyanis olyan, mintha azt állítanánk, hogy egy érzés egyszer?en hiányzik az emberi érzések tárházából, ez pedig annak az érzése, milyen tudni a választ az érzés-m?ködés problémára!

Hogy feltételezéseinek valami alapot adjon, McGinn-nek legalább nagy vonalakban fel kellene vázolnia, hogyan is nézne ki a kemény probléma megoldása, hogyan és miért is lenne ez a jó megoldás, még akkor is, ha nem érezzük annak. Látszólag tehát egy funkcionális hogyan-miért magyarázatot várunk. Márpedig ezek a magyarázatok objektívek, tehát függetlenek attól, milyen "érzést" keltenek, ugyanúgy, mint ahogy (Descartes jól ismert megfogalmazása szerint) a matematikai bizonyítások igazsága sem függ attól, hogy igaznak érezzük-e ?ket vagy sem. Ha valóban létezik az érzéseknek funkcionális magyarázata, legalább arra képesek kellene, hogy legyünk, hogy megfogalmazzuk (és ellen?rizzük), még ha agyi képességeink korlátozottsága miatt a megfogalmazás és az ellen?rzés nem is oszlatná el eszünkben a nehéz probléma körüli homályt.

De McGinn talán még valami ennél is er?sebbre gondol: arra, hogy nemcsak képtelenek vagyunk felismerni a kemény probléma megoldását, még ha az ki is szúrja a szemünket, hanem még csak meg sem tudjuk fogalmazni a megoldást. Ez azonban nagyon furcsa lenne, mivel ez nemcsak azt jelentené, hogy képességeink korlátozottak, hanem azt, hogy a nyelv és a matematika is (amelyek, bár az agyunkból erednek, egyetemes, az agytól független jellemz?kkel is bírnak): lehet, hogy nem tudom, milyen érzés denevérnek lenni, de az ezzel kapcsolatos m?ködésbeli tényeket azért meg tudom fogalmazni (pontosan ilyen módon értjük meg a denevér tájékozódási érzékét, s ebben nincs semmi titokzatos, mindössze egy olyan érzésröl van szó, amelyröl mi, emberek nagyon jól tudjuk, hogy nem rendelkezünk vele!).

Nem hiszem, hogy McGinn feltételezése el?re vinne bennünket a nehéz probléma megoldásában. Ha azt kérdezzük, hogyan és miért érzünk, akkor az ? válasza, miszerint ezt nem tudhatjuk, egy ugyanolyan fogós kérdést vet fel: hogyan és miért nem?

Miel?tt magunk mögött hagynánk e kemény diót, és rátérnénk a könnyebb kérdésekkel foglalkozó másik két könyvre, magam is megkísérlek válaszolni: a nehéz probléma nem azért van, mert az eszünkkel lenne baj. Sokkal inkább a funkcionális magyarázatok, az érzés és feltehet?en az okság természetéb?l fakad. Az (érzéseknek önálló oksági er?t tulajdonító) távmozgatás egyetlen alternatívája az, hogy az érzéseknek nincs önálló oksági erejük (ez az epifenomenalizmus). Csak úgy léteznek. (Mert azt tudjuk, hogy léteznek, ez nem vitatott.) Ez azért is el?nyös, mert ha pusztán az anyag és az energia, a szerkezet és a m?ködés melléktermékei, nem pedig önálló okok, akkor nem okoznak gondot a tudomány egésze számára.

Tévedés ne essék. Az én megoldásom, miszerint az érzések funkciója pusztán dekoratív, szintén nem oszlatja el jobban a ködöt, de az epifenomenalizmus legalább nem vet fel további hogyan-és-miért kérdéseket. Ezenkívül azt sejteti, hogy a nehéz probléma azért megoldhatatlan, mert (1) a távmozgatás nem elfogadható megoldás, és (2) az érzésekröl nem lehet (nem távmozgatásos) magyarázatokkal számot adni (vagyis megmagyarázhatatlanok). (Persze még mindig megmarad a titokzatosság érzése a tekintetben, hogy ez hogyan és miért van így ­ ez azonban lehet, hogy olyan rejtély, amelyet csak egy plusz érzék segítségével lehetne megfejteni, például annak telepatikus érzékével, hogy az anyag-energia-szerkezet-m?ködés hogyan okozza és hozza létre az érzéseket. Egy ilyen elképzelt érzék azonban éppen annyira önellentmondásos és ezért lehetetlen lenne, mint az érzések funkcionális magyarázata, mégpedig az érzések egyes szám els? személy? természete miatt. Az ember csak a saját érzéseit érezheti. (Az "átérzem a fájdalmadat" csak metafora.) Így tehát annak telepatikus érzéke, hogy a nem érzés hogyan hozza létre az érzést, csak illúzió lenne. Csak azt tudom érezni, mit érzek, azt nem, hogyan érzek (vagy érez bárki más).)
 
 

Tomasello: pantomim vagy propozíciók

Tomasello nyíltan vállalja, hogy az egyik "könnyü" kérdésre keres választ: hogyan és miért van az, hogy csak a mi fajunk rendelkezik nyelvvel, semelyik másik nem. A múltban számos elméletalkotó annak kijelentésével próbálta megkerülni a tudat kérdését, hogy a nyelv és a tudat valami módon egy és ugyanaz. Tomasello azonban nem osztja ezt a nézetet. Elismeri, hogy az állatoknak nemcsak érzéseik vannak, de nagyon intelligensek is. Így tehát a nyelvet illet?en az a kérdés, miért különbözünk e tekintetben a többi állattól. Mi az a funkcionális specializáció, amely bennünket képessé tesz a nyelvre, de ?ket nem?

A válaszadáshoz Tomasello áttekinti (1) az emberszabású majmok, illetve (2) a nyelvelsajátítás el?tt és után lév? gyermekek viselkedésbeli, társas, fogalmi és kommunikációs képességeit. Összehasonló vizsgálatai néhány kritikus képességre világítanak rá: mások utánzásának képességére, más elmék megértésének képességére (azaz arra, hogy értjük, mit látnak, akarnak, gondolnak mások), valamint a másokkal való közös figyelem követésének és összehangolásának képességére (azaz arra, hogy értjük, mindketten ugyanarra a dologra nézünk vagy gondolunk, és azt is tudjuk, hogy ezt a másik is érti). (Itt nagyon jól jönne a "self" érzékének Damasio által bevezetett mechanizmusa.) A nem humán f?eml?sök közül egyiknek sincsenek meg ezek a képességei a maguk teljességében, s?t a nyelv megjelenéséig még az embergyermeknek sem. Ebb?l Tomasello azt a következtetést vonja le, hogy ezek a képességek alkotják a nyelv funkcionális alapját.

Ezek az eredmények igen fontosak, és, mint ahogy Tomasello megmutatja, az általa feltárt képességek alapozzák meg az emberi kultúrát. De vajon a nyelvet megmagyarázzák-e? (A nyelvtani képesség még így ki külön kérdés marad, a könnyebbek egyike, de ezt most Fodor könyvének tárgyalásáig tegyük félre mint funkcionálisan autonóm modult.) Tomasello tényleg megtalálta (a nyelvtantól eltekintve) a nyelv funkcionális alapjait? Úgy vélem, nem. Mégpedig azért nem, mert az emberi nyelv többek között annak a képessége, hogy szimbólumok láncaival bármely propozíciót kifejezzünk, például, hogy "A macska a lábtörl?n van", "Az érzéseket nem lehet funkcionálisan magyarázni", "2+2=4", valamint annak a képessége, hogy a szimbólumláncokat propozíciók kifejezéseként értelmezzünk.

Ha közelebbröl szemügyre vesszük a Tomasello által kiválasztott képességeket (vagy akár még ha e képességek megvalósítására funkcionális modellt tervezünk is), akkor egy társas pantomim létrehozására és kommunikálására alkalmas mechanizmushoz jutunk. Ez a mechanizmus ugyan képes jelen vagy jöv?beli eseményeket megjeleníteni, felhívni mások figyelmét valamire vagy átadni mindazokat az információkat, amelyek közös figyelmi tevékenységekben átadhatóak, de nem mond semmit arról, hogyan lesz a pantomimból propozíció. Annak eljátszása például, hogy a macska a lábtörl?n van, nem több, mint a macska lábtörl?n levésének pantomimja, ugyanúgy, mint ahogy az, amikor a macska valóban a lábtörl?n van, önmaga pantomimjaként értelmezhet?.

Röviden tehát a Tomasello által feltételezett funkcionális képességekkel ellátott entitások nem lépnek ki az események, másolatok és lejátszások világából. Elképzelhet?, hogy ezek a képességek szükséges el?feltételei a nyelvnek, de egészen addig nem beszélhetünk valódi nyelvröl, amíg a társas utánzás analóg világából át nem lépünk a propozíció önkényes és szimbolikus világába. Lehet, hogy a Tomasello által leírt funkcionális er?forrásokat az Edelman és Tononi által feltételezettekkel kellene kiegészíteni. Ha kategóriatanuló hálózatuk valóban rendelkezik az általuk hirdetett tulajdonságokkal, akkor meg kell, hogy tudja tanulni a macskákat, a lábtörl?ket és a "rajta levést" észlelni és azonosítani. És akkor ez még csak a megnevezésük lenne. Ha ezután e neveket események leírására használható, igaz vagy hamis propozíciókká tudná összef?zni, akkor valóban közelebb jutnánk a nyelvi készség funkcionális alapjaihoz.
 
 

Fodor szkepticizmusa az elme magyarázatát illet?en

A nyelvnek a kategóriák elsajátításában való lehorgonyzása azonban olyan vállalkozás, amellyel kapcsolatban utolsó szerz?nk, Jerry Fodor némileg szkeptikus. Ahhoz, hogy megértsük, merre tart Fodor, tudnunk kell, honnan jön. McGinnhez hasonlóan ? is filozófus (tulajdonképpen most mindketten a Rutgers Egyetemen, a New Jersey állambeli New Brunswickban vannak), de tevékenységét nagymértékben befolyásolta az MIT-s nyelvész Noam Chomsky nyelvtannal végzett hatalmas munkája. Chomsky megmutatta, hogy az ember nyelvtani készségének jelent?s része nem tanult, hanem az agy komplex, veleszületett szerkezeteib?l fakad, valamint hogy e veleszületett "egyetemes nyelvtan" valószín?leg az evolúció során nem a szokásos módon alakult ki, nem úgy mint az uszonyok vagy a szárnyak, hanem az egyetemes nyelvtan valahogy egészen az ?srobbanás óta az anyag szerkezetének szerves része, vagy akár a logika és matematika örök platóni világának szükségszer? eleme, amely mindig korlátokat szab az anyagnak, az akárhányszor valamilyen nyelvet létrehozó mechanizmus formáját ölti.

Chomsky ezen nézetei természetesen igencsak vitathatóak, de nagy mennyiség? bizonyíték támasztja ?ket alá: úgy t?nik, hogy az egyetemes nyelvtant a gyermek nem megtanulja, nem is tudná (mint ahogy arra Chomsky már régen rámutatott, a próba-szerencse alapú lehet?ségek száma túlságosan is nagy, a gyermek tanulási ideje és tapasztalat viszont túl kevés), ugyanígy azt is nehéz elképzelni, hogy az egyetemes nyelvtan hogyan alakulhatott volna ki a szokásos evolúciós folyamatokkal (bár ezt az állítást már talán kevesebb bizonyíték támasztja alá, mint azt, hogy az egyetemes nyelvtant nem lehet gyermekkorban megtanulni).

Fodor, az elme egy funkciójának, az egyetemes nyelvtannak a veleszületettségét?l leny?gözve, más funkciókra is általánosítja ezt, amelyeket azonban már messze nem támasztanak alá az egyetemes nyelvtan bizonyítékai. Fodor úgy gondolja, hogy az egyetemes nyelvtanhoz hasonlóan a kategóriák nagy része (pl. a "macska", a "lábtörl?", a "tárgy", a "szám" stb.) is veleszületettek, nem pedig tanultak. Mindössze a neveiket sajátítjuk el tanulással, a jelentésük azonban csupán címkékre váró fiókok formájában már születésünkkor benne van a fejünkben. Ha ez igaz, az nagy pech Edelman és Tononi kategóriatanuló hálózatainak, hiszen így nem sok feladatuk marad: a világ kategóriáinak nagy részét már el?re beléjük kell építeni.

De van-e okunk elhinni, hogy Fodor feltételezése helytálló? Van-e bizonyíték arra, hogy a gyermekeknek (és a feln?tteknek) nem áll elegend? példa és id? a rendelkezésére, hogy próba-szerencse alapon, tévedéseikröl vagy sikereikröl visszajelzést kapva megtanulják a konkrét és elvont világ különböz? fajta dolgait? Szerintem nincs ilyen bizonyíték. Akkor viszont miért gondolja úgy Fodor, hogy ami igaz a nyelvtanra, az igaz a jelentésekre is?

A válasz véleményem szerint az egyik "könnyü" problémában, a szimbólumok lehorgonyzásának kérdésében rejlik. A szimbólumok önmagukban nem jelentenek semmit. Ha nem tud az ember kínaiul, akkor hiába is nézi meg egy kínai szó jelentését az egynyelv? kínai szótárban: minden oda van írva, de még sincs! Kikeres az ember egy meghatározást, de az csak további jelentésnélküli szimbólumokból áll, jóllehet annak a kínai beszél?nek a számára, aki csak az adott szó jelentését nem ismeri, de a meghatározásban szerepl? össze többiét igen, ez elegend? a jelentés megértéséhez.

Ez a példa jól érzékelteti a nyelv erejét és korlátait egyaránt. Elvileg bármit megtudhatunk a propozíciókat kifejez? szóláncokból, de csak ha nem nulláról kezdünk. A szavak egy részét valamiben le kell "horgonyozni", ami nem újabb (jelentéssel nem bíró) szavak halmaza. Hogyan horgonyozzuk le ezeket az alapvet? szavakat? Edelman és Tononi hálózatai, ha érzékel?k és mozgató elemek segítségével a világhoz kapcsoljuk ?ket, jó kezdetnek ígérkeznek, csak ne feledkezzünk meg a Damasio által leírt bels? szenzomotoros térképeket és selfet, valamint a Tomasello által javasolt társas kommunikációs m?ködéseket is beleépíteni.

Egy ilyen rendszer el?ször egyes szimbólumokat közvetlenül lehorgonyozna a világban, felhasználva a szimbólumok jelentette tárgyak észlelésének, megkülönböztetésének, kategorizációjának és manipulációjának képességeit. A többi szimbólumot azután közvetve, a már lehorgonyzott szimbólumokból álló propozíciók alapján lehetne meghatározni.

Fodor szerint ez a mechanizmus eleve ki van zárva, mégpedig ugyanannál az oknál fogva, amiért a tizenhetedik században az "asszociácionizmus" is hasonló sorsra jutott. A gondolat és a jelentés nem pusztán az "ideák" társításából fakadnak. A gondolatnak az egyszer? id?beli és térbeli asszociációknál összetettebb szerkezete van. (Éppen ezért Fodor nem hinne az Edelman és Tononi hálózatából összeállított hibrid szimbólumlehorgonyzó modulban.) A szimbólumok és komputációk talán valóban megragadják a gondolkodás szerkezetének bizonyos részeit, de Fodor, noha maga is funkcionalista és komputácionalista (a komputáció nála a "gondolkodás nyelve"), kételkedik abban, hogy a komputáció mindenre választ tudna adni. Kételyeit pedig egyrészt a "holizmus" problémáira (vagyis arra a nézetre, miszerint a szimbólumok helyi dolgok, míg a jelentés nem), valamint az "abdukció" kérdésére (vagyis hogy egy szimbólumrendszer hogyan képes megtalálni adatok egy halmazának legjobb magyarázatát, ha a válaszok már nincsenek el?re beépítve a rendszerbe) alapozza. Így tehát Fodor nem hinne e hibrid szimbólumlehorgonyzó rendszer komputációs részében.

(Hozzá kell tenni, hogy Fodor ­ annak ellenére, hogy ? maga is népszer?sítette a fogalmat ­ a "modulok" magyarázóerejében sem hisz jobban, mint a hálózatokéban vagy a szimbólumokéban (vagy akár az agyi funkciókéban és az evolúcióéban). A modulokat elméletsemlegesen úgy határozhatjuk meg, mint egy rendszer funkcionálisan független alkotóelemeit, amelyek szerkezetét önmagukban, a szerkezet többi részét?l elkülönítve is meg lehet érteni és modellálni lehet. Talán mert magának Fodornak a modulfogalmát is az egyetemes nyelvtan ihlette (amelyet Chomsky eredetileg úgy képzelt el, mint a nyelvi mechanizmus funkcionálisan független alkotórésze), a "modulok" meghatározását azóta annyi önkényes feltételezéssel terhelték meg ­ például hogy veleszületettek, nem léphetnek kölcsönhatásba egymással, nem befolyásolhatja ?ket az egyén tudása ­, hogy a fogalom már egyáltalán nem hasznos többé.)

Jogos-e Fodor szkepticizmusa a megismeréstudomány rendelkezésére álló magyarázati er?forrásokkal kapcsolatban? Az persze igaz, hogy a megismeréstudomány még közelébe sem jutott a "könnyü" problémáknak, így például a nyelvnek, a jelentésnek vagy az emberi értelem és agym?ködés bármely más képességének a megoldásához. Ugyanakkor nem nyilvánvaló, hogy a többi tudomány részidejeivel összehasonlítva a megismeréstudománynak milyen gyorsan kellene tudnia megmagyarázni az elmét. Tononinak és Edelmannak például id?t kell hagynunk, hogy bebizonyítsák, hálózataik képesek arra, amire az asszociácionizmus nem volt. Hiszen hálózataik szenzomotoros és szimbolikus bemenetekkel dolgoznak, nem "ideákkal" (akármik is legyenek azok).

És jóllehet a szimbólumoknak megvannak a maguk korlátai, de ugyanígy az er?sségük is. Senki nem tudhatja el?re, mit tudnak majd a hibrid rendszerek elérni, ha szimbólumaikat majd kategóriatanuló hálózatokon keresztül lehorgonyozzuk a szenzomotoros világban. Már a szótár egyetlen meghatározásának megváltoztatása is "holisztikusan" kihat az összes olyanra, amelyben az adott szó el?fordul. Ha a szenzomotoros lehorgonyzást változtatjuk meg, az eredmény még dramatikusabb lehet.

Nincs tehát semmiféle el?zetes okunk arra, hogy kételkedjünk a megismeréstudomány funkcionális eszközeinek hatékonyságát illet?en a "könnyü" problémák megoldásában. Ha viszont arra vagyunk kíváncsiak, hogyan és miért valamilyen érzés olyan rendszernek lenni, amely rendelkezik mindezekkel a leny?göz? m?ködési képességekkel, attól tartok, csalódni fogunk. Ez olyan megoldatlan rejtély, amellyel meg kell tanulnunk együtt élni.

Refererences

Cangelosi, A. & Harnad, S. (2000) The Adaptive Advantage of Symbolic Theft Over Sensorimotor Toil: Grounding Language in
Perceptual Categories. Evolution of Communication (Special Issue on Grounding)
http://www.cogsci.soton.ac.uk/~harnad/Papers/Harnad/harnad00.language.html

Chalmers, D. (1995) Facing Up to the Problem of Consciousness. Journal of Consciousness Studies http://www.u.arizona.edu/~chalmers/papers/facing.html

Damasio, A.R. (1994) Descartes' Error: Emotion, Reason, and the Human Brain. Avon Books.

Fodor, J. A. (1975) The language of thought. New York: Thomas Y. Crowell.

Fodor, J. A. (1985) Precis of  The Modularity of Mind. Behavioral & Brain Sciences 8:1-42.

Harnad, S. (1987) The induction and representation of categories. In:  Harnad, S. (ed.) (1987) Categorical Perception: The Groundwork of Cognition. New York: Cambridge University Press.
http://www.cogsci.soton.ac.uk/~harnad/Papers/Harnad/harnad87.categorization.html

Harnad, S. (1990) The Symbol Grounding Problem. Physica D 42: 335-346. [Reprinted in Hungarian Translation as "A
Szimbolum-Lehorgonyzas Problemaja." Magyar Pszichologiai Szemle XLVIII-XLIX (32-33) 5-6: 365-383.]
http://www.cogsci.soton.ac.uk/~harnad/Papers/Harnad/harnad90.sgproblem.html

Harnad, S. (1996) The Origin of Words: A Psychophysical Hypothesis In Velichkovsky B & Rumbaugh, D. (Eds.)
Communicating Meaning: Evolution and Development of Language. NJ: Erlbaum: pp 27-44.
http://www.cogsci.soton.ac.uk/~harnad/Papers/Harnad/harnad96.word.origin.html

Harnad, S. (2000) Correlation Versus Causality: How/Why the Mind/Body Problem Is Hard.  Journal of Consciousness Studies 7(4): 54-61. http://www.cogsci.soton.ac.uk/~harnad/Papers/Harnad/harnad00.mind.humphrey.html

Harnad, S. (2000) Minds, Machines, and Turing: The Indistinguishability of Indistinguishables. Journal of Logic, Language, and Information 9(4): 425-445. (special issue on "Alan Turing and Artificial Intelligence") http://www.cogsci.soton.ac.uk/~harnad/Papers/Harnad/harnad00.turing.html

Tomasello, M., Kruger, A. C. & Ratner, H. H. (1993) Cultural learning. Behavioral & Brain Sciences 16:495-552.